Szóval megint egy olyan témáról írok, ami fáj.
Az a kedves ominózus hölgy a szívem csücske volt, s sokat segített, nekem, akkor, mikor a padlón voltam. Akkor úgy éreztem magam, mint aki egy szakadékba zuhant, egy sötét rémisztő szakadékba, mely elnyel örökre, s akkor jött Ő, s segítő kezet nyújtott, majd sétált velem egy kicsit, s egy másik hasonló mély szakadékba taszított. Mondjuk ebben én is hibás vagyok, hogy hagytam, hogy az érzéseim felülkerekedjenek a józan eszemen. De nem is ezért érzem magam szarul, hogy visszalökött egy szakadékba, hanem azért, hogy még jó pár sziklát is rám gördített.
De nem baj túlélő vagyok …..
Csak az a kérdés, hogy túl akarom e élni? A válasz, az hogy talán, túl kellene lépnem ezen, de nagyon nehéz, az ember bármit is mondunk még mindig ösztönlény, s az érzelmei hajtják. S ilyenkor is az érzelmeire hallgat, az esze helyett.
Nekem most kéne vennem egy nagy levegőt, s el kellene engednem Őt, hiszen szeretem és az a legnagyobb szeretet, ha valakit elengedsz még akkor is ha tudod, hogy ez neked fájni fog, de Ő legalább boldog lesz.
De ehhez az is kell, hogy a másik is elengedjen, s úgy látom, hogy ez sajnos neki is nehéz. S ekkor érzem úgy magam, hogy már nem tudom, hogy mit csinálja, legyek nagyon bunkó és küldjem el, vagy ne tegyek semmit, csak üljek és várjam, hogy mikor sokallok be, és lépek át a túloldalra.
Ami szintén nem lenne jó megoldás, különösen nekem, de neki sem….
Szóval most itt ülök, s kavarognak a gondolatok a fejemben, s teljesen paff vagyok, mint Paff a bűvös Sárkány, mondjuk Ő a drogoktól volt paff, én meg az érzéseimtől ….
Ti mondtátok...